Amíg reményeim osztják és szorozzák,
a mai zajokon át egy boldogabb
jövő nyugalmát hallgatózom,
mint megrettent madár,
a héjavijjogáson túli csendet
amíg időm és kenyerem
a szükség porciózza,
s nem mindegy, kertemben
borsó-e, vagy rózsa virágzik,
tűnődöm: betonút vezet-e oda
ahol a források erednek
Amíg jelmondatokból kell
megfejtenem sorsom,
életem fonalát politikus-párkák
szövik és bogozzák,
röghöz kötöm magam, mint újmódi jobbágy:
fákat ültetek, hogy gyökeret eresszek.
KÉSŐI MŰ-VIRÁG AJÁNLAT
CLEMENCEAU KÉPZELT VÁZÁJÁBA
Körülveszi miként
tövisek a rózsát
Magyarországot egy
másik Magyarország
ESTE A SZABADSÁG-HEGYEN
Gáli József emlékezetére
azok ott lent
nem torkolattüzek
a város fényei
ne félj
túl a külvárosokon
óvón érintik egymást
a falvak és az éj
BÉKÉT REMÉLVE
tavának öbléhez
hívott a nyugalom
mert a madarak már
régen emigráltak
indultam én is
békét remélve
álltam fövényen
de hirtelen vadul
rámtámadt a szél
a napfény vallatón
vakított szemembe
és millió éles
kését villogtatva
rohant ellenem a Tó
mozdulataim mögött
mozdulatlanul
tárttorkú csendben
arra gondolok
ez ellen nem tanított
senki védekezni
MIKROFONPRÓBA egy
most is kettő
korábban tavaszodott három
a Dózsa György úton négy
sok volt a kék a zöld öt
március 28-án éjjel hat
vicsorgó lámpák hét
alatt menekültem nyolc
Mikrofonpróba kilenc
TŰZ!
INTER ARMA
a béke szonettjei mondogatták akkor
nimt óvó imát hülye bizalommal
a félelem keresztjét vetették
pedig az ég már háborús sebesült volt
felhők mocskos gézein vérzett át a Nap
tábornok-csizmákon iszonyat éje fénylett
a béke szonettjei mondogatták
a béke szépmívű szonettjeit
ugatták ágyúk röhögték géppisztolyok
KÍVÁNSÁGOK BALLADÁJA
gyűlöletes tájban
halál – havazásban
korom – havazásban
arcunk gyolcs félelme
bár ne szennyesedne:
elfajzott korcs mása
Napnak ne gyulladjon
ki ne gyulladhasson
meg ne születhessen
itt lent földközelben:
sugárzó víz szomjunk
tövises éhségünk
tébolyult éhségünk
jaj ne enyhíthesse
csak a Lótetem ne
MIÉRT
Mondd, miért neveztél
háborús bűnösnek,
ha csak negyvenhétben
szülhetett anyám?
Apám nem ölt,
de évekig ölték
Emlékezik:
szomorú örökség.
Megtanítottak beszélni,
kezembe szerszámokat,
fegyvereket adtak:
irigy barátja lettem így
a vándorló vadaknak.
Virágok védenek,
és a Vélhetetlen;
mások büszkeségét
növelem szívemben.
Öntaposók közé
szelíden leülni,
ahogy fáradt ember
tud elszenderülni.
ZUGLÓI ÉJSZAKA
Budapest – messzi zaj
szüntelen monoton
fenyegető morgás
ürüléktől mocskos
fakó párkányokon
mellbeteg galambok
küszködve derengő
utcalámpa bámul
sötét bódék mellett
valahol tücsök szól
lehet hogy Szabolcsból
költözött fel ő is
hogy földijeinek
nehéz munkás álmát
hazaédesítse
SZOBORKERTBEN
Alkonyodik. Nehezülnek
a tárgyak. Elkomolyodnak
a fák, és tömörebbnek tűnnek
a lombok az estben.
Elkomorul Rákóczi,
fehér kőarca sötétül:
érti magyarként? és
magyarul jól tudja-e dolgát?
Otthonról hazatért-e
Szabolcsba, Vajára a költő?
tudja-e, míg kenyerét eszi
itt országnyi a gond, és
tudja-e történelme hazányi
jövője a nemzet?
Vaja, 1985. június 20.
EURÓPA 1980
málló tűzfalak tövében
miért viselnek gyászt
a feketerigók
görcsös akác – öklök
kiket fenyegetnek
halálos ájulatban
fut némán csobbanatlan
Európa kanálisa
kit fog vinni a víz
ÁLHÍR PICASSONAK
A békegalambok
bezárva tetvesednek
párzanak és verekednek
szaporítják őket
egy leszerelési
békeértekezlet
munkaebédjére
LÁZÁLOM
Hűvös homályos lejtős termek
egymásba nyíló ajtótlan szobák
sorát jártam kerestem VALAKIT és
kíváncsi arccal néztek rám hidegen
Sokáig bolyongtam kiértem egy
parkba hanyatt feküdtem és figyeltem
platánok mozdulatlan tölgyek közt
pasztell – lilán
vészjósló nyugodt
kihalt volt az ég
néztem – ne jöjjön Istenem – vártam
jött nemsokára megjelent a GÉP
futni akartam szólni EMBEREK
de átrepült felettem megnyitva
gyomrát kihullt a bomba s kigyúlt
kinőtt a földből hirtelen
ahogy a poklok Leonardoja sem
képzelhetné atomfelhőjéből
világra szökkent a pusztulás maga
taposni jött mindent üvöltve két
felhőkig őrjöngő állat
két összeláncolt őrült óriás
VISSZASZÁMLÁLÁS
géphang a jövőből
mert folyóid döglehű halott kanálisok
nehezen hullámzó tavak vegyszerhabos
partjain végig olajos bomló madár és haltetem
az ásványaitól forrásaitól megfosztott
Föld elkínzott testén gigászi bitumen – hegek
mert rákosan burjánzó szürke metropolisok
körül hulladék- himaláják nőnek szerte
mert rejtett és kusza alagútrendszerekben
hétfejű fémsárkányként atomtöltetű
rakéták bújkálnak felderíthetetlen
mert megépült az egyenfélelem
szörnyű támaszpontja mind
kenyered italod sugárszennyezett lesz
mert titkos betonsilóban váró
tömeghalál Egyiptomává válik
elérkezvén az idők földi vége
a Komputerek Világtanácsa
ki fogja írni nagy Exodusod
az emberiség haldokló bolygóját
tengerekre növényekre hagyja
végeláthatatlan útjára kelve
robot – Mózes lézer – vesszeje
suhint fényvízű galaktikára
START
SZÁRNYRA KELT FOLYÓ
ÕSZ
szárnyra kelt folyó az ősz
oltalmatlan vidék
ázott körtefára
akasztott tarisznya
tarló kifosztott táj
táborozó sereg valaha –
IKERSZIMBÓLUM
hajó - - vizek végtelen
vetésén arat
termése a dúsan pergő
hullámpillanat
és
hosszan hullámzó
betonfolyók alatt
örökétig úszó
kőbezárt halak
HOLT KÖVEK KÖZÖTT
holt kövek között
úgy sír a szél
mint eltévedt gyermek
akinek szavára
élő nem felel meg
s holt kövek között
végül úgy pihen meg
sírástól fáradtan
mint eltévedt gyermek
EXTREMITÁS
kiáltás
tekintet
csend
puszta tér
talajtalan
és parttalan
ahol csak repülni lehet –
HAT SZÓ
a hajnal csarnokában
csupán csalogány van
INTROVERSIO TREPIDUS
Fehér harangszóban
feketeruhás nő.
Lehet, templomba megy.
Talán vasárnap van.
Nincs bizonyos más,
csak a rövidlátó
téli délelőtt.
nincs bizonyos, mert
értelmet cserélt a
hasonlított és hasonló.
a tértelenbe ágazó fán
varjak riadalma.
A hóban halott madár.
A halott madárnak lelke volt.
Ez a vers a halott madár lelke.
HARMÓNIA
Bent fénycsend, virágkiáltás,
fenn, a végtelen sötét füvében
galaktikák izzó csigaházai
MAGYAR HAIKU
tölgyfa cserépben
holdtalan éj lámpafény
tenyérnyi árnyék
A MAGÁNY ALAKZATAI
A folyondár
egy félfülű fazék
köré fonódik
gyomverte udvaron
gyöngéden óva őt
Lomok közt kutat a Hold
mélán mint unott ószeres
hallgatja a sírva alkuvó szél
hisztériás ajánlatát
ki érvül hozza fel
az éj kutyáinak
halk csahos danáját
az erdők sóhaját is
míg kergült ördögszekér
fut intrikáival
hunyorgó csillagok felé
csend marad utána
híg hideg sötétség
a dolgok bódult
ájulatba esnek
egy tücsök szól csak
hangosan a semmibe
de felmérve tévedését
elhallgat megszégyenülten
JÁSZ REGE
hiedelmes éj babonáz
elhagyott tanyát
hazáért a vadász
fogy a bor mese növekszik
egy szarka gyomlepett
vályogromot árult
fontoskodva estig
aztán csak csend árvul
felgallyaz a fácán és a Hold –
TERRA INCOGNITA 1.
fények havazása
a csend mintázatára
árnyék halkuló neszezése –
cizellált fenkölt
naplemente felhők
bíbor gótikái közt –
a délután csobbanatlan
estébe süllyedő hajó –
a földalatti tenger
néma áramlatában
megkövült medúzák lebegnek –
óriás kőcsigák alszanak
a halott idő titkos kontinensén –
tűzhányók fényes tárnáiban
a láva tündöklő férgei rágnak
az érintetlen éjszaka
roppant tömbjeibe zárva –
nem tudhatja senki
mikor kezdődik a hajnal
megismerhetetlen az a pillanat
mint a Test Nélküli Mester
galakszisok spirális
csillagkottáiba
rejtetett szimfóniája:
megismerhetetlen
a zene és a csend
határvidékén növekvő
boldog növény –
TERRA INCOGNITA 2.
erdők titkos kapujában áll
nem rettenti az élő fal beszéde
nyugalommal díszítve arcát
őzek ösvényére tér
nyugtalan csillagfény
parányi emlékezetét kutatja
a forrásvíz kozmikus rejtélyét
madárszó magyarázza
múltján tűnődik
menekülnek fölüle a felhők
riadt füvekre fekszik
borzongva gondol Istenére –
csak mikor
elnémul minden
kezdődik újra
az élő falak kietlen beszéde -
A GYEREKKOR SIRATÁSA
KÓS KÁROLYNAK
cserépmadár
miért hallgatsz
réges – régen
játékfoebus
elszállnál-e
nem innál-e
tárd ki szárnyad
szépen kérlek
meseházat
építenék
aranypénzért
aranypénzen
megvennélek
igazgyöngyöt
szórnék eléd
a szájamból
etetnélek
miért hallgatsz
messze doblak
összetörlek
cserépmadár
aztán sírok
TÓ – MESE
rút rubin varangy
barbár szent faragvány
holdkő tűzopál topáz
királyok királya rangján
lánya jáspis fúria
türkiz csillagot halászó
sellőként csúf grácia
hullámokkal játszó
éjarcú tó bölcs ura
lomha füzek alján
méla csendes unkahad
felesel parancsán
három ezüst halfutár
csak szavait várja
három ezüst villanás
nincs több unka – lárma
az eltévedt nádleány
sír csak meseszépen
dallamára Hold lebeg
át az éji égen
MESE – MAGASAN
mese – magasan
csillag – kolibri
kolibri tánca
álom – idelent
önnön mélységébe
ájul kinn a kút
mese – idelent
perel a sötéttel
békétlen kályha
közbe titokban
mintha menekülne
messze fut az út
szekrény mocorog
kényszeredetten
nem tud aludni
egyikünk sem mert
mese – magasan
csillag – kolibri
kolibri járja
A GYEREKKOR SIRATÁSA
Mindjárt tudtam
mikor a csősz
ráemelt fokosa
ragyogni kezdett
Présház – lakásunk
suhogó
diófa – szárnyakat növesztett
délben kirepültek a denevérek
délután lehullt
egy teli rigófészek
A Sugarak Kútja kiapadt
A Papkertben
a kántor számolt gyümölcsű
vézna almafája alatt
egy fehérhomlokú csikó
csengõje lélekharang volt
KK KK-NAK
Vizek utcáit járkáltam régen
nyugtatóan hűvös csendes csobogásban
vizek messzehívó utcáiban jártam
tavak ringató rétjére feküdtem
tavak ragyogó rétje felett
az égre fecske firkált
bolondos könnyű verseket
járdákon járok most sietve
tisztelem a villanyrendőrt
mindig ágyba fekszem este
tenyeremben mocorgó szöcskék
csiklandó naphalak helyett
nehéz és bonyolult kulcscsomó lapul
HAZATÉRÉS
HAZATÉRÉS
Minden változatlan,
csak a szobor arcán
az idő himlőhelyei
mélyültek tovább.
Minden változatlan.
Anyám mosolya
lett csak távolabbi,
csak a víz vált idegenné,
és vénülnek a fák.
KI MONDJA MEG
ki mondja meg miért hiszi
családtagnak magát
aki csak tűrt vendég
ki mondja miért feszül
egymás ellen bennem
ami vagyok s az ami lehetnék
a kő amely merülni hullt
ha várni volt türelmed
amíg a felszín elsimult
alant holddá változott
és fénye felszüremlett
EZ A NAP SEM
valaha gördülő kő
dörgő szikla voltam
te mélységgel
boldog szakadék
fellelhetetlen a vidék
a ragadozók kihaltak
azóta
az ég alacsonyabb lett
a tetőgerincen
hiába őrködik
fázósan egy galamb
ez a nap sem
az érkezőé
VÁRAKOZÁS
eljöttél
itt vagy
és én mégis várom
megérkezésedet
ÜZENET
fullasztó csenddel
tapétázott éjfél
hátrál a fal
fotóinkon legyek
műveletlenkednek
szépek vagyunk így
szépek
akár a boncmester
tonettezett rózsafái
virággal hálásak
tűrők fegyelmezettek
ami hiányzott még
hogy teljesek legyünk
látod mégse lett meg
mégse született meg
arcképünk csaló
térképe maradt csak
jajgató legyeknek
VÖRÖSLŐ NYUGTALAN
vöröslő nyugtalan
vérző meggyfaág ez az este
a katona vágyakozik
hazatalálunk mint a felhők
mi ketten édesem
megfürdünk egy
tengernyi ágyban
aztán belépünk
a csend várótermeibe
ahol így meg sem ismerjük egymást
TÖREDÉK
a legszebb lány Johanna volt ha mondom
amikor zölden szikrázott a domb
bár mutathattam volna istenek
a Montparnasse Olasz Koldusának õt
SZELÍD ARCOD
szelíd arcod tüzek színére vált
ajkadon a vágy mint lüktető madárdal
az éj a hó színében rejti el magát
és a hó színére száll egyetlen nagy árnnyal
fedj el védj meg testeddel melengess
hogy megőrizz halk dalaimnak kedves
hó színére válva halálig ne hűljek
magányomban mint a vizek megkövülnek
TESTEM
testem
igazságos börtön
maradéktalanul
betöltöm
letöltöm
UTOLSÓ BÚCSÚ
valami létezés előtti csendből
szakadó kiáltásban
hótollú páva lebben
árnyéktalanul
nem ismeri fel senki
mert elveszett mint kezek ígérete
elveszett mint szemek ígérete
elveszett mint hallgatásaink
ígérete
ellebbent a hótollú madár
mert kettévált a szikla
amelyben létezett
SIC TRANSIT
sic transit gloria mundi
ahogy a lángok kezdenek kihunyni
ahogy arcod egyre idegenebb lesz
míg el nem vegyíti csendes
porló porával végképp az idő
SZOBORKERT
TISZTELT PILINSZKYNEK
talpában tövis
és – kegyelmes Isten –
mégis járkálni próbál
BARCSAYNAK
kapuid mögött a Mester
vár öröklét – türelemmel
AMOTT
Amott az óceán skandálja
bálányi trocheusait
hullámverte szürke sziklára
ködszűrte törpe fény
tört haltetem
amott Neruda lakatlan háza
tenger és didergés –
NAGY LÁSZLÓNAK
Kegyetlen ünnep: minden szédül itt:
halhatatlan hóesésben kavargó varjak,
korog a kályha gyomra, szél nyüszít,
ajtó csikordul, talp alatt fagyott hó,
semmivé hűl,
párázva lassan
a szárnyas
elhagyott ló!
IN MEMORIAM J. A.
lüktetve sajgó seb
a reggel csendje testén
fenyőket hív a gerleének
erdőóvta nyugalomban
a páfrány – lábnyomú idő
ösvényein bolyongónak
halánték – óra méri perceit
mint az övét ama másikét
aki az Óda földjét kereste
a moha – hűs
gyémánt – közönyű magányt
békét békét végre
hogy érkeznének ünnepére
végtelen menetben
a fény harsogó seregei
mert kiérdemelte láz rázta
a szó Isten – fénye
ember – dadogása
káromkodás – ima
’ a lehetnél – nem lehetsz’
neuraszténia grávisza
VIGÍLIÁS
Más éj komorul;
most más idők járnak
más bogarak, árnyak,
Arany János úr
Napra nap tolul;
szívek jégkorszaka.
Tudja ezt, Maga,
Arany János úr!
Az ember nem kevély;
mert más az est, az éj,
hát új imát tanul,
Arany János úr!
Ha új imát tanul,
azt is csak balul,
mert hogy magyarul,
Arany János úr!
TALÁLT TÁRSAK
TALÁLKOZÁS
hajló hegyeket raktál magad köré
szerpentinekkel egymáshoz kötözted
aztán arcodat konok csúcsba födted
türelmes fenyők erdeje állt fölé
húsod gyökérerővel pohanyítják
bohócsipkás házak nyomják homlokod
évszakok lassú imamalma forog
formázni akar de nem emlékezik rád
leheleted boldog erdőszagú vagy
reménykedő mint megkezdett mozdulat
végre találkozunk a kép köddé döbben
bennem mert fáradt szemekkel gyűrötten
sápadtan mint kénnyel nyitott pipacs
megállsz előttem és nem tudom ki vagy
SPITKÓ GÁBOR EMLÉKEZETÉRE
Hová lettek a kövezők,
és az utak, amit büszkén
térdepelve raktak?
Hová lettek a kövezők,
mivé a forradalmak?
Hová vezet a betonút,
mi feltéphetetlen,
Van-e vér a megszorult,
kietlen szívekben?
Hová lettek a kövezők?
Hová lett a béke?
Otthonod-e, az amit
bérért kaptál bérbe?
Ne szólj. Beszélnek helyetted
harsány jelszavak, ha
csendre int a hatalom
kőarcú nyugalma
A FOLYÓNÁL
Stolmár Aladárnak
látod állunk a folyónál
bátortalan méregetve
sekély vizű szelíd sodrás
vagy örvénylő mélye lesz-e
ám tudnunk kell a két karunk
hogyha tettre soká lázad
úgy a kényszer egy lökéssel
még azelőtt megalázhat
AJÁNLÁS V. J. T – NAK
nem fog teljessé lenni itt a romlás
meg fog születni mind a boldogabb hasonmás
ami értelmet csak tagadással nyerhet
árva tükreinkre arcokkal felelnek
HALOTT BARÁTAIM HELYETT
Halott barátaim helyett
mondom néktek
nincs idő öregedésre
mert az ifjúság olyan
mint a szél amelyben
lónyerítés fénylik
amelyben virágok
fák utaznak
és álmatlan gyönyörű
estéken pirosmellényű
fecskék keresnek embert
akit láttak a csillagok
Halott barátaim helyett
mondom néktek
szomorú büszkeséggel
az embertelenség nem evilági
mert a gyermekek
reménye ellen való
akik tekintetével
Isten szeret titeket
Látjátok lennék inkább hallgatag
mint az elhagyott tó amelyben
színes halak fürgélkednek
értetek és halott barátaimért
KÍVÁNSÁG KINGÁNAK
színes szavakkal
gondolj rá Uram
mert imádkoznak érte a halak
adj kezébe
arany napraforgót
hadd fényesedjék a fény
pici vidám ördögök
söpörjék előtte az utat
mert emberbozótban bujdosik
MARJANCA MIHELICNEK
Mialatt jövendőnk
békén bábozódik
jelenünk repesve
fényre tűzre vágyik –
lepke perc
pillangó pillanat
BARÁTOMNAK
terád emlékeztet
e csorba cserépből
szemérmetlen szépséggel
kihajló növény
megméred a csendet
szavaiddal
elrejt az arcod
megmutat
versekbe költöznél
reménytelen
alkudozhatnál is
megfeledkezel
koldusnak öltözött
királyfi
rakjál tüzet nekünk
melegedhetnénk
hajíts lomokat rá
hogy jobban lobogjon
hevétől legalább
szomjasak leszünk
rád köszöntjük
poharunkat
átkozva embertől emberig
örök vándorútra
ANZIX PÁRIZSBA
ÖNÜDVÖZLET
helló te
helóta
makulás
mikulás
APRÓHIRDETÉS
felnőtt kékhajú és szőkeszemű
delnőt keresek ’lehetőleg
kettőt’ jeligére
ELŐTTED
előtted menetel
szeretőd feneke –
tűzrózsa szirmain
számold ki szeret-e
ANZIX PÁRIZSBA
mademoiselle (madame?)
Chagall szomorú lett
ne bízza rám
kérem ne bízza rám
azt amit megtudni
nékem most rulett
mert hiába rángatom
képzeletem marionettjét akárhogy
a báb egyképpen nem lesz szép
FELEBARÁTAIM
felebarátaim
nagy ám a fejlődés
ne féljünk amiatt
vannak emarcikált nők és
emancikált férfiak
KITÜNTETÉS
nem fáradtam küzdve
érte ahogy vélnéd
azért mégis
ülepemre tűzte
kettős érdemérmét
az Anyaföld
VÍGASZTALÁS VIKTÓRIÁNAK
VIKTÓRIÁNAK
madarakkal és virágokkal üzentél
ők hozták hívó szavad
mikor eltévedtem
szelíd szél szaladt utánam
forduljak vissza
nem arra vagy
szarkalábkék égre írták
nevedet a fecskék
hogy tudjam majd
hogyan szólítsalak
TE ÉRTED EZT?
Madárszor madár az madár.
Madár meg madár az madarak.
Madarak meg madarak
annyi, mint madárraj.
tér plusz madár plusz ember,
egyenlő: földi táj.
Ez a valóság matematikája.
De a tóban víz van,
a virág virágzik,
mint gyermek hangjában a jövő.
Te érted ezt?
ELREJTHETLEK-E
Elrejthetlek-e,
lehetek-e létezésed bokra?
Melegíthetlek-e,
ha magam is vacogva,
dideregve élek,
tudva bár,
hogy elrendeltetetten
fényes az ítélet.
Titkolhatlak-e,
ha Isten minden titkát
homlokodra írta,
benned elhelyezte?
Gyújthatok-e gyertyát,
ha jelenlétedtől
világos az este?
Megvédhetlek-e
támaszkodhatsz-e
erőtlen karomra?
Szavaidra várunk,
mint szükséges élelemre.
Kit Krisztus óv, annak
nincs szüksége védelemre.
BERZSENYI DÁNIEL LEVELE
SPITKÓ VIKTÓRIÁNAK
Odabenn szabad vagy,
bensőd véghetetlen tájain.
Ne félj, Barátném,
csak kívül fáj a kín.
Ne félj, szólj, kiálts, Barátném,
Isten békéje véd,
megtörhetetlen büszkeséggel
lehetsz csak hű cseléd.
Ne félj, kiálts, Barátném,
ha is most Téged harc fogyaszt:
Jövendőd boldog fényeknek
mutatja meg majd arcodat.
ÉJSZAKA
Éjszaka lett ránk.
Kint menekülnek a fák a viharban.
Tárt szárnyú ablak
ölelgeti most szobádat.
Villámkék fátyolba borítja
a májusi dúlt ég
félve fehérlő tested az ágyon,
és dörög is már.
Négy év méltó végéhez,
Viktória, így szép
VIGASZTALÁS VIKTÓRIÁNAK
Túlér az éj önnön határain,
a meglelt szó megfejthetetlenül
sejlik tovább; csillag-hieroglifa,
mert minden érthetőn, elérhetőn
túl létezik, mégis bennünk ragyog!
EMBERÁLDOZÁS
EMBERÁLDOZÁS
Octavio Paznak
Vértől lángoló kés.
Ama obszidián.
Révült tenyérben
fényesül föl
az értelmetlenül
dobbanó szív.
Csupasz.
Kívül testmeleg
köveken iguánák
üvöltenek némán.
J. A.
Szélreálltál, félreálltál,
Szerettél, vagy kiabáltál,
Megtanították örökre
Nem erős a költő ökle:
Egyként temetett el téged
Ellenséged: sírba lökött,
Barátod: kapart rád rögöt.
RADNÓTI
homlokán szent billog égett
fehéren mint a holdhó
egyetlen éke
és elrejtette Bornál végleg
az üldözött utolsó
biztos menedéke
HOMMAGE A MATOLAY MAGDA
Függve a csontok
törékeny keresztjén
rémület feszíti
a szívre szoruló
koszorúerek
töviskoronáját
testté szűkülő térben
BALESET
koordináták helyett
szonett recsegett a hangszóróból
abban a sebességtartományban
nem tudta használni
talán nem gondolták hogy Newton törvénye
érvényes rá is
a vászonoldalú dobozba vigasztalásul
pacsirta költözött
nem volt félelmetes
könnyedén megbillent a gép
és pontosívű
ragadozó – zuhanással
megérkezett a Föld
REQUIESCAT
nem porló tested
nem fog felsírni barátom
már ha a kés hideg éle
hasadba merül kutatón metsz
hogy felfedje a vétked előttünk
mert az enyészet tűr
a kés már csak anyádnak fáj
ki szülőd s temetőd is
a kés már a barátaidé
jó társaidé ím
tegnap még itt jártál közöttünk
mára jaj kihúnyva szép tüzed
álmaink veled nevetve szőttük
és terv maradt örök mind
örök értelmetlen számodra – nélküled
tegnap még élő volt fényre nyílt szemed
a fákra nézett lombjuk vesztik-e
és siratva lezárt koporsód felett
gyászdalt kell ma érted mondanom
mert bevégeztetett az utolsó Ige
a hű kövek a holtak megőrzik
csizmád csattanását s hangodat vele
(az idő majd minket is előszít
lényegre tisztult múltunk ág-bogát
siratja emlékezések csontmaró szele)
felemlegetjük százfelé vetődött
mindenben – társak egykor cimborák
mi néhai kócos és kényszerű hősök
Jó Czermannom arcod nélkül neved
s hozzá: hajh mi együtt ittuk
csaló tanyásgazdák savanyú borát
PSZICHOGEOMETRIA
MÓDSZEREK ÉS FALAK
leírom a szavakat
aztán megírom a verset
sűrű és ideges
vízszintes vonalakkal
csak a falak
ne nyugtalanítanának
mindig ez a vége
nesztelenül
mellémóvakodnak
és hirtelen körülfognak
szorosan kíméletlenül
MONDOD
Mondod az emberi agynak
ígérete hősi kalandja:
öntitkát fürkészve
megismerhetni az elmét.
Hinném én, de a mérleg
képes-e mérni magát, mondd?
RÖPKE PARAINESIS
forrást kár betaposni fiú úgyis kitör arrébb
FIGYELMEZTETÉS
a boldogsághoz vezető út
végig aszfaltozott csak
felezővonalat kell festeni rá
a szembejövő forgalomnak
ÍGÉRETEKKEL
ígéretekkel mérgezem magam
képzelt dalokkal izzom el
a valóságos őszi nappalokban
egy-egy kép
hasonlat káprázatában
- percnyi tündöklésük
folytatásaként –
csak a nyugtalanság
nő nyugalmasan
míg egyre fukarabbul
méri másodperceim
a dobbanások riadt
mérlegén a szív
MINT GYERMEK
mint gyermek ki lázálmából riad
és homlokáról hűlt cseppek csorognak
a félelmekkel telt szobában
nem hiszi hogy szép reggel lesz holnap
SORSOD
Sorsod mint gyökértelenül
vízben rügyező ág
mely kivirágozhat mindig –
termést sohasem hoz
AZ A NAP
az a nap volt
szerelmük
Getszemáni – kertje
ahol kövek tápláléka
lett a fény
árnyak szüntelen
rácsai kerítik arcom
azóta ígéri magát
az áldó fény
megváltó kora
ÉLEK
Élek, mint patak
betonmederben,
élek, remélek
esendően, mint
halak a vízesés
zuhanó falán.
PÁRBESZÉD
a matróz
hahó Kapitány egy csepp víz sincs
e part nélküli tenger mélységes medreiben
hogyan oldozzuk hajóinkat el
hogyan lobogózzuk ragyogással
ismeretlen földek ígéretével csalt ide
azokat mutatta bizonytalan mozdulattal
igézetes térképein
valóságra vágyok
nehéz hullámokkal népes kikötővel
a kapitány:
akard a tengert és meghallod zaját
omlékony testével mindig menedék lesz
dicsőséged és halálod egyaránt megadja
zenéjéből könnyen kiszámíthatod
itt a hajó csak a remény kikötője kihalt
hát képzelj reményt is balga matróz
gyönyörű kalandok felé navigálunk úgy
PSZICHOGEOMETRIA
mélypontjaim sorozata
egyenessé összeáll
ARCOD MOSOLY
arcod mosoly szomorú lakása
kiáltásnyi térnél többen nem lehetsz jelen
csúnya szarvaspásztor jövőd menekül
nyájad Neptunusz – mezőkön kószál –
az idő párázatában élénk és néma rigó száll
szádon szavak rókatánca gazdátlan félelem
lázadhoz hasonló nyugtalan hegyek
didereghetsz hazatért átkaid között –
a körtefa végleg levetkőzött
árnyéka víz fagyos paplanára fekszik
hihetetlen nászra készül a Nap belesápad
amíg ölelkeznek békétlen holtakhoz beszélek
nem - szavakkal mert a költészet kimondhatatlan –
LEHET-E
lehet-e mosolynak neveznem
arcod villanásait
van-e mozdulatod
amelytől nem riadnak
égre rémült fákról varjak
kavargó kiáltozással
homlokodba metsz a fájdalom
tested összerándul orvul
míg minden ablakon falon túl
november nyers konok szelével
viaskodnak a csipkebokrok
BEETHOWEN ÉJSZAKÁJA
Kieresztik az éj karámaiból
a betöretlen szelet s az időt
felverve sziklás magasából
az őrült sast
mely zsákmányul kívánja
a végtelent
A terek meginognak
megmutatják mélyüket a vizek
szarvassá változik a Szépség
hogy menekülhessen
fává a Félelem
hogy megmutatkozhasson
sziklává a Hit
hogy meg ne rendülhessen
madárrá az Akarat
hogy felülkerekedjen
Mint Isten tüzének füstje
komorlanak fel a Mindenségig
a hangzatok
időtlen szomjúság
szárít minden élőt
enyhítsétek szeretettel
TÁNTORGÓ FÁK KÖZT
harangos szemek
üldözöttje vagyok
azt hittem biztos megmenekvő
de hiába futottam rejtőztem el
a Város kezére adott az Erdő
azóta itt élek
minden nap ítélet –
hirdetés mert
kilakoltatnak a házak
útjaim felednek
tántorgó fák közt
szavam felszökő vad
kitoloncol országából
az Idő
VASÚTÁLLOMÁSON
a kőkehelyből lombozódó fény a csarnokot
barbár templomokhoz tette hasonlóvá
a hangosbemondó az induló vonat helyett
zavarában kijelentette hogy
a tömegneveléses anyagszerkezeti
vizsgálat módszere ötlet maradt
hogy a riadalomból pánik ne legyen
így szóltam a rémült emberekhez:
barátaim ne csodálkozzatok semmin
eme évszázadban melyben
a költészetet exhumálni kellett
és ha eléggé messze értetek
tiszteletre méltó vándorok ti mind
irgalommal feledkezzetek meg rólunk.
ABSZURD KIRÁNDULÁS
dombok évszakok közt
kószál – menthetetlen
biztos hogy nem talál haza
elfogytak az utak
műveletlen tájra tévedt
nem felfedező
fázik szomjas éhes
nem mer megszólalni fél
hogy szavaira jelzők
bogáncsok ragadnak
berregve rebben fel
előtte egy fácán
ijedten megáll és
illendőn kivárja
míg zöldre vált a fa
RÉMÜLT ŐZ
Rémült őz
vég nélküli perce
tücsökfeketítő nyárban:
távoli réten
fémszaurusz legelészget
VÁGYAID
vágyaid merész madara
talán tenyeredre száll még
hozzá szelídül hogy becézze
elnehezült kezed
megmérettél – mondod –
könnyűnek találtattál fiú
de mégis mégis mégis
legbelül szomorú
konok és nehéz vagy
MINDENÜTT HÍVATLAN
mindenütt hívatlan
mindenhol vendég
bárhol vet partjára az éj
senki sem marasztal
ha mennék
azért kínlódó
vergődő öröm
bárki szerethet még
bárki eltemethet
ezen a délkörön
IMATÖREDÉKEK A XX. SZÁZADBÓL
DE PROFUNDIS
- lázadó ima -
előtted állok:
tudsz-e büntetést Uram
Ninive dicséretéért
kiszökteted belőlem a vért
semmivé fehéredek
orcátlanul kiáltom Neked:
szeretem Ninivét
Neked kiáltom Uram:
nem bűnös a város
mert bűnösebb vagyok
enyém a büntetés
küldd hát Leviathánod
teremtsd meg méltóbb Poklodat
nekem legyen nehéz
előtted állok:
falass fel tégy porrá
a por kiált Neked
a Várost nem Uram
a Várost nem engedem
ÉRINTKEZÉS
kimosod sebeim
oltod szomjúságom
mérhetlek arasszal
a mindenség idézete vagy
SZOMORÚ RONDÓ – FÉLE
Kik elbátorodtak nyájadtól
azokkal, Uram, mondd meg mi lészen?
csángó juhaidat elveszted egészen?
Számadó úr, Uram, hiányozni fognak,
nem fogják legelni füvét a titoknak,
kik elbátorodtak nyájadtól.
KÖNNYŰ KÖDDEL
Könnyű köddel takarózom
Isten tenyerén e réten
teljes biztonságban
halálos veszélyben
TÁLENTUM
Gyümölcs, ami korábban ért meg,
mert ették, zabálták a férgek,
Uram, méltó-e asztalodra?
Elherdáltam öröklött pénzed
hiánya most már lelket éget.
magamra mondom szánakozva,
méltatlannak méltó ítélet
jár, és méltóknak örök élet.
ÍTÉLETNAP
félelmünk éjszakáját
a rémület hatalmas
fehér madarai szállják
iszonyodva veti mind
önmagára veti mind
koromszínű árnyát
mert időtlen türelemmel
és virágokból font
lángtövisű korbáccsal vár
a bűn szigorú rőföse
a gyönyörű komor angyal
KI LÁTJA MEG
Ki látja meg
az idők végén,
a terek legmélyén álló,
a Mindenség sötétjét
sugárzó Kaput?
a Titkok gigászi ólomfüggönyét
ki lebbenti meg?
kinek adatik meg, kinek?
Ki az, ki látva nem vak,
beszélve, szólva néma?
Ki tudja lázálom – életének sorsát?
Hová vezet, melyen sohasem járt, az Út?
Melyik s milyen örök Országban jut?
IMATÖREDÉK A XX. SZÁZADBÓL
………………………..
emberiség árvája
ne légy Uramisten
………………………..
IMA AZ ELHAGYOTT TEMPLOMOKÉRT
- az Úr 1984. esztendejében -
Uram templomaidban
melyek bezárattak
és elhagyattak végleg
a hithagyottság dudvái nőnek
buján káromolva Téged
köveit padlatát
patkányok motozzák
s néma denevérek
ablakaikat por - hályog vakítja
falaikon vakolat – tályog
az embersátánt ne hagyd
munkálni azokban
mert el fogja hozni
lánctalpas teremtményeit
hanem vezesd el híveid
hogy újraszentelhessék
hittel mind imával
a Te nevedben
ámen
AZ APOKALIPSZIS FŐPRÓBÁJA
Boromat a Jordán
vizével vegyítem,
nem tudok feledni,
nem tudok még így sem.
Amit annyi kínnal,
küzdéssel oroztam,
koszorúm nem babér,
sírkerti borostyán.
Arcom éjszakába
takartan kiáltom:
Uram, ez rémálom,
Uram, nem akartam,
igennel tagadtam,
s e kontinens újra
emberi vért vérzik,
Pilátusok Krisztust
szuronyra tűzetik,
golyóra ítélik.
DECEMBERI MONDÓKA
Csillagtalan ég,
leheletlen jászol.
Tereli barmait,
tereli a Pásztor,
betelt, betelt
szívek üressége,
vezeti, vezeti
az istálló reménye!
# # #
Köszönet a könyv elkészültének
támogatásáért:
Hatvan Városért Alapítvány
Assani Omar - főorvos
Cserháti István - tanár
Dávid András - zenész, művésztanár
Stolmár Aladár - fizikus(USA)
Külön köszönet:
Monori Zoltán
Szabó Krisztina
A grafikákat Váczi J. Tamás készítette.
© Kepes Károly, 2007
ISBN 978 963 5299 5
Készült a Visualprint Nyomdában
Megjelent A/5 ív terjedelemben
Garamond betűtípusból szedve
Tördelés, tipográfia, layout: AE design és grafika
www.aedesign.hu